Újra itt

Elég régen írtam már. Általában akkor ragadok ‘tollat’ ha mondanivalóm van és akkor van modnanivalóm ide vag a naplómba vagy akárhozá máshová ha nincs aki meghallgasson. És akkor nincs aki meghallgasson mikor szörnyen egyedül érzem magam és már azt sem tudom, hogy mit akarok kezdeni magammal, az életemmel.

Nehéz időszak áll mögöttem, szünte van de ki se akarok mozdulni. Itt gubbasztok a 4 fal között és nem tudom, hogy mi vár rám. Nem tudom, hogy mt hoz a jövő…

Akiket szeretek eltaszítok magamtól és amit szeretek talán nem kapom meg. Össze vagyok omolva és nem tudom mikor mi a jó. Hogy mikor cselekszem jót. Bár tudnám…

A felvételim eredménye passz a barátaim érzései passz. Ráadásul egyedül vagyok, senki nincs mellettem ki szerelmével segítene ebben a nehéz időszakban. Nem úgy mint másoknak… azknak akik fontosak nekem. Önzőnek lrzem magam mert irigy vagyok és ezzel bántok másokat, azokat akiket szeretek, és mégis… Én nem tudom… Olyan rosszul esik minden

Bár tudnám milyen sors vár rám…

Őszínteség… Avagy az egyetlen tabu?

Általában magamat költőnek tartva játszom  a metaforák ezreivel és próbálom elkápráztatni a kíváncsi szemeket…

–> igen, így kezdődik nálam egy bevezetés mikor a bánatomat ki akarom fejteni egy újabb érthetetlen halmazban, de most nem ez lesz.

Őszínte leszek, mert már unom, hogy senki nem az, és néha már én sem tudok mi történik kötrülöttem. Mikor én is csak egy hazug vagyok…

A tinédser korra azt mondják, hogy ezer változás színtere, magamon tapasztalom, hogy ez igaz, olyan dolgok történnek velem lelkielg, hogy néha nem is értem mi ez az egész.

Egyszer sírok és nem érzem, át fogom e élni a holnapot, máskor úgy kacagok, hogy közben a világ össze fájdalma a vállaimat roskasztja. És igen, van olyan is mikor ezt őszíntén teszem, vagy mikor olyan népszerűnek érzem magam, vagy épp különcnek. Ez a sok változás számomra érthetetlen.

Nem tudom felfogni, mit teszek mikor ‘menő vagyok’ < ha egyáltalán ezt a kifejezért használhatom ebben a helyzetben>. Mivel vagyk másabb, hogy akkor szeretnek? Én mindig ugyan az az ember vagyok.

Mi van akkor, mikor mindeki ellenem van, mikor fekete bárányként < jó ezt az egy metaforát megérdemlem azért… sokáig bírtam> mindeki kszemeltje lezsek.

Azokbana  helyzetekben melyekben kacagok s közben úgy sírok belül….

És mintha ez nem lenne elég, egy zűrös kor, egy tinilány aki nem találja önmagát, aki a barátok hada közt ingázva segítségért kiabál  –> ez az alaphelyzet. És ehhez még a szerelem is kapcsolódik.

És igen! Én azt hittem, hogy végre valaki engem is kíván! Hogy nem vagyok különc, mert lehet szeretni, felragyogott felettem a nap, és mégis rá kell jönnöm hogy ez hazugság. Nem értem, hogy min megyek keresztül…

Egyszer színésznő vagyok  < nem, ez most nem metafora, komoly!> máskor pedig rockker… próbálok a tömegbe olvadva jófej lenni aztán hírtelen megint midnkei felett állva parancsolgatok és játszok az emebrek érzéseivel, színpadra vágyom,  utánna pedig érzések és önbizalom nélkül megcáfolom, hogy ez sikerülhet.

Most ez komolyan így van? Ugye nem csak én érzem magam különcnek? Ugye… ugye nem csak velem van midnez? Ez ugye természetes?

Én NEM

Én többé nem akarok látni és nem akarok tudni. Nem akarom, hogy a szelíd Nap érzékien cirógassa végig bőrömet. Hogya Hold permete lázadóként magával rántson az éjszakába, s ott bojongjak. Nem akarok nevetni és nem akarok bízni. Nem akarok szeretni és nem akarok szeretve lenni. Nem akarok reménykedni és nem akarok várni. Nem akarok vigyázni, és nem akarok szeretetre méltó lenni.

Ismét nem akarok…

Mert mit ér mindez, ha egy nap elhagy minket az akit szeretsz? Mit ér mindez, ha fájó szívvel állsz miképp az éle melletted tovább megy? S ha csak indok nélkül elhagy a szeretet s mikor indokot kész azt mondják ne tedd csak tűrd a sorsod.  Mert te csak erre vagy méltó… tűrni szó és bizonyítás nélkül. De, hogy lehene ezt annyi megtörtént és elmúlandó esemény után?

Az Isten csak azért rejtette el bennünk mélyre a szívet, hogy senki ne lássa mikor darabjaira tör. S a szemünk mégis elöl van s milliók kérdezik mikor a könnyek durván potyognak : ‘Mi történt?’ .

Nem akarok könnyes szemmel és tört szívvel sírni. Nem akarok boldogan nevetve szeretni mert elmúlik minden s ismét INDOK NÉLKÜL kell tovább állnom. Én nem akarom. Egy indokra mindenki méltó. S barát az aki ezt nem adja meg, ha tudja?

Nem akarok barátokat csupán egy sötét világ közepén hangosan ordítani EGYEDÜL. Mert mindenki hazudik, és mindenki rosssz. Mert a szeretettet már rég nem ismeri ez a világ.

ÉN NEM AKAROK ÍGY ÉLNI

Nem akarok mindig tört szívvel következő után ácsíngózva de előző miatt sírva reményekre várni!

ÉN TÖBBÉ SEMMIT NEM AKAROK!                     csak csendben…. halkan sírni

Mi is az a tökéletes?

Nem tudom igazán, hogy mi az ami számít. Akár értéknek, akár befolyásoló tényezőnek. Sokszor nem értem mások gondolatait, ám még a sajátomat se. Van mikor visszaemlékezve egy megtörtént dologra, sírni tudnék,bár akkor olyan jól esett. De persze az is előfordul, hogy egy katasztrofális eseményen hetekkel később boldogan kacagok.

Hiába, az élet kiszámíthatatlan.

Egy hete vártam egy csodára, s nem hittem volna, hogy az fog történni velem ami bekövetkezett. S miuán 3 nap elteltével a varázs is megszűnt, most csak várok egy csodára.

Mindig vannak új meglepetések, mik kihült, elszikesedett szívem vidékére hűsító forrást fakasztanak. Ám valahogy a víz bősége apadni kezd, s újra sivár lesz az átjárható tájegység.

Én nem értem…

Ha már nicns szél, már val ki locsol, ha növények dúsítják az eddigi unalmas tájat, miért nem találok a mélyben új forrást, mi segít tovább tökéletesíteni? Hogy lehet, hogy csak a régi elapadt kutak álnak sorra a mezőn, s mikor egy csoda megnyit egy medret, rájövök, csupán a meleg játszott a fantáziámmal, ez is csak egy régi kút, egy régi esély.

S néha már azon gondolkodom, hogy a hegyek milyen hívogatóak, és milyen gyönyörű az örök hó.

Az életem

Olyan csendes és békés lehetne midnen mint egy nyári alkony melyen csak a szél suhan át szelíden és cirógatja meg az éledező növények viruló részeit. S mégis csak egy földkupacot látok, melyet csak eltaposnak a nagyranőttek és hullámával elmos az élet tengere. A víz beszivárog a földbe s mi értékes, azt is elveszi. Mikor már magot kap a kis vetemény és fejlődésnek áll, egy hirtelen mozdulat végső csapást vet le rá s ismét bevégez a próbálkozás.

Én láttam mindezt, s  reményt akartam adni. Új álmokkal pecsételtem meg a régi vágyakat. Küzdés permetét fújtam a tehetség magjaira s erővel láttam el, mi nem más mint egy mosoly a bánatokra, s azzal eltűnik ami fáj.

Égig érő paszujt neveltem, s ki erős volt még az se dönthette volna ki. A Nappal és Holddal jó barátságban élve játszot a felhőkkel az égben s úgy érezte, megérte küzdeni.  Csodálva meredtek rá az eddig nevető és elutasító tekintetek. Sírva könyörögtek felé megbántói s egy mosollyal csak annyit felelt: “Ugyan, hisz mind jók vagyunk”. 

S ahogy telt az élet, egyszer egy szörnyű vihar kerekedett mi kidöntötte tövét a jóság növényének.  Mikor fájdalmában a földön feküdt s siratta mivoltát, a régi barátok ott voltak s emlékeztek kedves szavaira. Hiába lett ismét csak egy földkupac,  mégis táplálták és szerették, hisz a jóság jóságot érdemel.  Azt mind tudták, soha nem lesz már hatalmasra nőtt kincs, mindössze földön járó aprócska kedvesség.

Élt a növény boldognak tűnve. S mégis könnyek gyűltek  minden éjjel szemébe. Ahogy felnézett az égre, látta a Napot és a Holdat, kikhez többé már nem szólhat, mert nem látnak le rá, nem találják meg a régi barátot. Szerelemmel szívében akart élni és újat remélni s mégis egész életét átsírta éjjel. Napfelkelte, Holdnyugtakor kint volt a réten s nézte fent a két barátot a hatalmas égen. S emlékezett a felhőre, kinek vihara örökre elvette tőle azt, amit igazán szeretett.

Az álmok nem hazudnak

Ismét itt egy nap mikor azt mondom: Érdemes volt felkelni. Hatalams erők hatására értem el ezt a hangulati szintet. Egy mosoly olyan pajzs mi a világ összes ármányát, cselszövését és fájdalmát kivédi, távol tartja. nincs oly hatalmas erő mi sugárzó kedvességét el tudná fordítani vagy meg tudná rontani.

S ha nem lenne elég egy ilyen csodálatos tekintet a hangulat eléréséhez, el mondom azt is, ismét volt egy álmom, egy oly álom mely most talán valóra válik.

Még kisgyermek koromban éjszakákon órákat álmodoztam alról, hogy  majd egyszer egy hatalmas színpadon állva varázsolom el a kerekded szemeket s tapsra ingerlem a megfáradt kezeket. Hogy sírást vagy kacagást folyat szózatom s majd egyszer valaki megérti az összes  mondatom. ÉS lőn, talán valóra vélik.

Talán most, egy hajnalon, úgy nézki, hogy az éjszaka látott mese egy kissebb része beivódott a mindenségbe és úgy tűnik, nem kell félnem többé a csalódástól. Bár meredek hegyeket mászok még meg a célig, akkor is elérem, bár sok nehézség előttem és a hátam mögött. Nem félek kitárt szívvel és könnyező szemmel, homályba merülve menni félő tekintettel mert egyszer majd valaki észreveszi megfáradt lényem és rájön: ismét itt egy új arc a messziségben, s talán jó is!

 

S talán egyszer majd a boldogságtól könnyezve élek, bár addig csak félek.

Miért ? Meddig ? Mennyi ?

Ahogy az égen a fénylő csillagok elé lassan fekete fellegek gyűlnek, úgy takarják el csillogásukat is.  A füst hamis, elrejt, eltakar.  S mégis egy északi szél hozta erre a kormot, nem magáól jött az ismeretlen tájak felé. Valami irányította végtelen sötétjét. Az okot tudjuk, csak néha már mi se látunk a bajtól.

“Gyereknek lenni annyit jelent, mint látni a rosszat s szebbé tenni. Felnőttnek lenni nem más, mint látni szintúgy ám mellette elmenni.”

Egy bűnös életből egy bűnös kapcsolat abból pedig több züllött viszony alakulhat ki. Ám most elvonatkozta mindentől a bűn szótól rettegnek az emberek. Mikor a mérce más, szubjektív. Ami másnak kicsi az talán egy ismeretlennek hatalmas. Míg egyeseknek természetes a béke a nyugalom addig nekem ez olyan nehezen elérhető csoda, miért küzdeni kell, miért küzdeni fáj, de közdeni muszáj.

A küzdésre, a harcra lettünk teremtve. Születésünkkor tiszta volt vásznunk s mindig olyan színek kerültek rá, mire épp szükségünk volt. Ha jónak kellett lenni nem változott a szín de ha véres küzdelemben magunkat védtük, eltorult a kép. Immár 15 éves, fiatalnak számító leplem szakadt, piszkos, győrött. Nem látszik rajta csak néhány világosabb rész, ám azt észreveni nem egyszerű, sokáig kell érte keresni a mélyben.

Egy nap ara ébredtem a bűnök közt élve, hogy én ismét fehérré akarom varázsolni a vásznat, festéket ragadva estem a nehéz feladatnak, s órák, napok, hetek után mégis rájöttem, a feketeség át fog ütni, bárhogy is dolgozok. Nem marad nyomtalan e eltorzult élet. S mosni kezdtem, telejs erővel, tisztítani a piszkos részeket. Nem ment könnyen, s ragadt a kosz míg csak tehette, megtisztulásra nem volt hajlandó, hisz színekre született. 

Én mindent bevetek, festek, mosok, színezek! És újra színekkel fogom megtölteni a varázslatos helyeket. Lesz piros, lesz sárga, lesz rózsaszín és milliónyi fehér! Világos és halvány, de sötét sehol nem lesz. Szívecskék fognak kibontakozni s a palettámon mégis maradni fog ezernyi szín, de már nem lesz rajta fekete, hogy felfesthessem, hogy felkenődhessen a világos csodámra. Már nem akarok többé feketét.

Azt tudom, hogy évek kellenek míg 15 hanyatlott esztendőt lemosok, puszta kézzel. Új tulajdonságok és önmagam keresésébe kezdek, mindössze attól rettegek, hogy nem lesz sikeres a küldetés, hogy amit az út végén találok, talán nem is lesz érdekes, és hogy amivé válni fogok, az senkit nem fog érdekelni. Nem tudom…

Az ismeretlen felé teszek meg hatalams lépteket, rettegve, sírva, nagy ritkán kacagva. És szenvedek ha kell, de nem örömmel. És csak mosok és mosok egy életen át.

A problémák – kigobozhatatlan, minden érzésem.

Az összeszedett és élére állított világban magamat egy felfordulásokkal kövezett útnak érzem mint nem juthat végig senki fájdalom nélkül, s . Hogy állandóan problémák öveznek és szinte rengetegüknől néha már nem is látom az mögötte csendben fekvő nyugalommal teli békés, zöld mezőt ahol mindenki boldog.
Én is tudom, hogy igazából béke uralkodik és azt is, hogy ha nevetünk a gondokon elemnkülnek, mert senki és semmi nem tudja elviselni azt ha kinevetik.

Már megtanultam, hogy nem vagyok tökéletes. Azt is tudom, mik a vétkeim. És persze a leginkább, hogy a kisugárzás, a törődés, a szeretet nagyon fontos, de ezeket nem űbereli az, hogy meg kell védenem magam, talán önmagamtól. Néha galád érzések gyűlnek bennem, máskor mindezeket feledve nyugalomra hajtom fejemet. Tudom, hogy az idegeskedés nem segít, hisz már nincs sok hátra, és mert már szenvedtem eleget. Mert már tudom, hogy bár a vétkes én vagyok ez nem egy hübrisz és ez nem egy személyiségi probléma amivel elriasztom magamtól az emebreket és ezáltal probélémát gyártok magamnak. Ez csak annyi, hogy tudok nagyon galád lenni és nem értékelem a jót.

De nem érdekel… engem már nem érdekel.

Van aki szeret és van aki nem, ez így működik.  Az irányunkba mutatott érzésekért mi vagyunk a felelősek. Nagyon sokat számít az, hogy mit mutatunk a külvilág felé. És nekem ezt kell megtanulnom, hogy jót mutassak, hogy ne legyek balga, önfejű, beképzelt, felfuvalkodott, sznob, lenéző, kicsinyes, egoista… és folytathatnám, mert ember vagyok, vannak hibáim. Csak épp észrevettem, hogy kicsit több van mint másoknak.

Nagyon idegesít az, hogy sokan bántanak és, hogy sokan nem szeretnek, miközben azt nem látom vak fejjel, hogy ugyanannyi vagy talán több ember mellettem áll kitárt szívvel, mert elfogad. De ha így van, ha nem, változni muszáj mert nem bírom a fájdalmat, mostmár nem törődöm semmivel ami fáj s félek így hibázok, mert nem tudom mi a jó. Talán csak igazat kellene mondanom és hallgatnom  a szívemre, az biztos segítene. Állandóan azon agyalok, hogyan változhatnék, de arra sose gondolok, hogy adjam önmagam, szívvel lélekkel.

De már ígyis rossz voltam, ezt nem tudom visszafordítani, de most vár rám egy nyár, egy szerelem, egy megújulás, és a barátok. Így talán feleszmélek és mivel még gyermek vagyok rájövök, hogy viselkedjem is annak megfelelően és, hogy ne  legyek olyan balga, hogy hamis szavakat mond szívem. Az segít.

Csak ne bántsanak….

Olyan zűrzavar van

Kapálózok, miközben elnyel az élet. Fejem felett villámlik és zuhog. Félek, hogy eztúttal az égi jelenségek engem neveztek meg következő áldozatnak, és nem tudom, hogy meddig menekülhetek még, félelemben, esélyek után kutatva.

“Nem csap beléd a villám ha nem merészkedsz túl magasra”

Minden összecsap felettem, egyszerre zuhan le a mélybe, és pont engem kell eltalálnia. Ha fáj a szerelem és ordít a szív, egy barát megfogja a kezem és magához szorít a nehéz időkben, vagy ha a barátok maguktól elszakítanak a szerelem csodája máris jobb kedvre derít. De most úgy érzem, hogy senki nem áll mellettem, hogy mindneki ellenem fordul és nem tudom, hogy miért. Biztos ezernyi vétek vana  rovásomon ami miatt senki nem szeret, és én ezt mesélem nap mitn nap barátoknak, BARÁTOKNAK. Csak azt nem értem, miért nem képes felfogni a szívem, hogy mennyien állnak mellettem, miért csak a rosszat látja?

Hamarosan újra előttem fog állni a szerelmem, hónapok után. Több barát fogja a kezem, mint valaha, és én mégis csak azokra az ismeretlen tájakra vágyódom, oda hol olyan emberek élnek akik tényleg nem szeretnek, és miért? Nem tudom…

Fájdalmas néznem örömüket, miközben én is örülhetnék az én szeretteimmel, és én mégis a rossz helyre vágyódom. Azt hiszem meg kell tanulnom beérni azzal amim van és kedvesnek, jónak lenni. Csak úgy félek, hogy bántani fognak, úgy rettegek az emberek véleméynétől, olyan kicsinek érzem magam ezen a világon.

“Voltam játék a szélnek és féltem”

Eddig mindig hatalmasnak éreztem magamat és legyőzhetetlennek, olyannak akire felnéznek az emberek, és most pici vagyok, és nem találom a létrát felfelé. Azt mondják sokan, hogy felnövök… és ez az a kijátszhatatlan folyamat amit túl kell élnem. De félek, hogy az út végén senki nem fog melletem állni. Állandóan változok azért, hogy mindenkinek megfeleljek de senki nem mondja, hogy min változtassak, hogy van-e értelme. De mégis mindnehol engem bátnanak. Miért? Miért én vagyok  mindi az akit gyűlöl a világ?

‘Vízöntő: A barátság kiemelkedően fontos szerepet játszik az életében, ám annak ellenére, hogy sok baráttal veszi körbe magát, magányos. Nem szívesen enged be senkit a saját kis világába.”

Eddig nem engedtem, mostmár pedig nem jönnek. Csak azt nem értem, hogy miért olyanokat akarok magam körül tudni akiket nem szeretk és énse őket? Miért vágyom a  rosszra?  És miért térnek visza olyanok az életembe akik ok nélkül bántottak? Miért mindig engem szúrnak ki és engem ölnek? Miért sírok a lelkem mélyén miközben boldognak kell mutatnom magam. Hát ilyen rossz ember vagyok?

Mennyi miért… mennyi szemvedés

Fájdalmak fájdalma

Ha a világ összes fájdalmát egy kupacba sorolnánk, és választani akarnánk közüllük, egy se tudna vetekedni azzal, amit én itt most bemutatok. Ez az elmúlás fájdalma.. nem más…
Mikor valaki, egy számunkra régen oly fontos személy arca ismét feltűnik a ködből s a várt öröm a várt szerelem, szeretet heylett csupán az üres teret, a kivágott darabot, a megsemmisült szívet találnánk magunkban. Ha nem számítana, hogy mi történik és nem látnánk a szemünkkel. Ha a fülsüketítő ordítását meg se hallanánk mert már nem érdekelne minket szava. Ha ő lenen a világon lévő összes víz ám szomjunk soha többé nem törne elő. Vagy éhség nélkül élnénk a mindenségben mert Ő maga lenne az utolsó morzsa is ezen a Földön.

Én még emlékszem, hogy szerettem. Még emlékszem arra is, milyen boldogsággal töltött el a szerelem édes, soha el nem múló, vissza nem térő, meg nem újuló, mannának számító mámora. Ahogy sírtam minden este, minden  éjjel , s nem miatta, hanem a félelem miatt, hogy elvesztem magát a szerelmet. Naplók hadát írtam tele, könnyeimmel pecsételtem a gyűrött lapokat. Érte ordítottam hangtalan napjaimon s midezt hiába. És mért? Mert soha nem hallotta volna meg. Süket volt…

Itt az új esély. Ő kimosott és szavakra szomjazó fülekkel vág elém mikor én már néma vagyok. Nekem már nem kell a szerelme. Én érzem, hogy így is tudok boldog lenni. Tudok erős lenni és el tudom érni a céljaimat. Azt hittem, hogy ő a mindenem miközben rájöttem már, csak abban segített, hogy megtaláljam magamban a mindenséget, az újat és a jót. Megtanultam fékezni magamon, másokra figyelni és másokat szeretni.

Nagyakartam lenni, mindenki feletti, hogy csodáljanak, irigyen mérjenek végig az emebrek s közbe mégis a föld alatt jártam, a nemzetek alatt, mert bennem olyan viharok tomboltak melyet egy már századok óta álló tölgy ágai se bírnának. Én erős akartam lenni s minden egyes percben gyengített ez a tudat. De már tudom.. én már tudom…

Nekem nem Ő kellett… nekem nem a … nekem a szerelem.

Függő voltam, szinte a drogommá vált ez  az érzésfergeteg. De leszoktam.. siekrült. És újra teljes életet élek. ÉLNI AKAROK, és új drogot keresni, a mosolyt…